III. nap. V. novella: amelyben egy kellemetlen külsejű iskolamester számol be kalandjairól a nagy Oroszországban, az első népiskolai mértankönyv megszületéséről és a házasságáról
Fiammetta értett a felszólításból, gyorsan és kristálygömb felé fordult, és megszólította az új Hangot.
– Az Úr 1741-es évében - kezdte a Hang - nagy éhínség volt Bánátban: akik balszerencséjükre ebben az évben születtek, azok mind satnyák és alacsonyak maradtak. Ez nem okozott nagy bánatot Stepan Radulicsnak, az édesapámnak: én voltam a legutolsó tojás a fészekben. Mikor megláttam a napvilágot, már hét bátyám nevelkedett Pétervárad mellett, azon a földön, amit apám édesapja, Milan Radulics kapott az osztrák császártól.
Hét lármás, egészséges, földre és katonáskodásra való fiú mellett nem is volt szükség, hogy rögtön magasra nőjek. Majd ha a tanító rádnéz, megnősz, Milan, vigasztalt az édesanyám, mert gyenge egészségű voltam, alacsony. De lehettem volna akármilyen erős, ha a tanító nem néz rám, ha a tanító nem választ ki a többi parasztgyerek közül, nem maradt volna helyem a földön.
Jóeszű voltam, élénk és szorgalmas, ám mégsem akaródzott erőszakosan kitűnni a többiek közül. Élveztem, ahogy együtt skandáljuk az agg Popovics tanítóval az egyszeregyet, közben magam is derültem Popovicson, a szakállas kis öregen, akinek a képe azonnal felderült, ha a gyerekek közé lépett. Nálunk a pravoszláv iskolákban két osztály volt: míg a “nagyok” tanultak, addig a “kicsik” megkapálták Popovicsné veteményeskertjét. De egyszercsak az öreg Popovics megkérdezte tőlem, nem venném-e át a legkisebbeket.
Aztán az iskolában három osztály, négy osztály lett, és Popovics, ha az iskolakapuban meglátott, szerencsésnek nevezett, hogy egy ilyen áldott évszázadban születtem. Egyre több szerb kerülhetett be az újvidéki gimnáziumba, amely mindannyiunkat elkápráztatott hófehér falaival, a folyosóit belengő friss kaszárnya-szaggal.
Popovics, miután a hatóságok egy új segédtanítót neveztek ki melléje, nekem is ösztöndíjat szerzett a temesvári püspöktől. Édesanyámmal hajlongva mentünk köszönetet mondani, és közben hallgattuk öreg tanítómat, aki arra figyelmeztetett, a gimnáziumban ne az apróbb méltatlanságokra figyeljek, hanem legyek hálás a Teremtőmnek. Német, magyar katonatisztek, szerb kereskedők fiai között magoltam a latint és a görögöt, megtanultam, miféle erők mozgatják a bolygókat, és hogyan foglalták vissza a törököktől a földjeinket a császáriak.
A jezsuiták nem örvendtek a bánáti szerbek között nagy szeretetnek. A reverenda-susogás rögtön el is távolított a testvéreimtől, akik nem beszéltek már nyíltan velem, és azon csúfolódtak, hogy a nagy szorgalmam nem engedi, hogy magasabbra nőjek. Tizenhat éves voltam, estefelé a kékes borosták – hiába borotválkoztam szorgalmasan reggelente – akár a szorongás vagy a fáradtság, kiütköztek a bőrömön. Sokan koszos képűnek neveztek - mégpedig annál gyakrabban, minél jobb eredményeket értem el. De ami fontosabb: az atyák fényes jövőt jósoltak nekem.
Még Újvidéken tanultam, mikor a kolera miatt 1755-ben lezárták a szülőfalum, Stremska Kamenica környékét. A gimnázium ablakából bámultam a Dunát, a vesztegzárat őrző katonákat, miközben tudtam, hogy anyám és a legkisebb bátyám felesége otthon haldoklik. Téged az atyák rejtegetnek a ruháik alatt, te már német vagy, mondták a bátyáim, mikor hazamentem húsvétkor. A gyanakvás, a bűntudat, amely egészen elhomályosította a Feltámadás ünnepét – az utolsó ünnepet, amelyet otthon töltöttem – ráeszméltetett, milyen felfoghatatlanul nehéz a filozófusok meghirdette türelem.
Ám mi lenne ebben a diadalmasan megvilágosodó században az én küldetésem? A vesztegzár után, a következő évben a sorsom sokfelé vetett: először mértant tanultam a pozsonyi líceumban, aztán pedagógiát a bécsi egyetemen, közben pedig titkároskodtam Vidak püspöknél Temesváron, röpke két hónapig pedig egy francia kémnél, aki magát Aubinall markinak nevezte.
Azért is szorgalmaztam a szerb gimnáziumok ügyét régi tanáromnál, von Sonnenfels professzornál és a Kancelláriánál (amely előmenetelemet gondosan figyelte), mert úgy láttam, a tanulás, a művelődés növeli a boldogságot, csökkenti az emberek közötti távolságot. De én hiába lettem egyre műveltebb, hiába is számítottam Bécsben a szerb iskolaügy fiatal szakértőjének, éreztem, a boldogság nagyon messze van tőlem. És minél nagyobbak, minél szőkébbek voltak a nők, annál messzebb. Fiatal nők között jelenlétében olyan ideges nevetgélés tört rám, hogy minden méltóságomat elvesztettem. Engem, Milan Radulicsot persze senki sem mutatott alkalmas férjjelöltként be a bécsi kisasszonyoknak, úgyhogy ez a szégyenlős vihogás ügyetlen hódolatnak tetszett.
Én viszont rettenetesen szégyelltem. Hosszú, ködös estéken egyetlen egy bálványom maradt, úrnőnk, Mária Terézia, akinek atlaszselyembe burkolt, széles hátát egy pozsonyi felvonuláson láttam. Úgy gondoltam rá, mint földi Miasszonyunkra, aki egy kézlegyintéssel elsimítja a szorongást és az arcomat estére elcsúfító borostákat. Pedig neked, Milan, nem kell félned, ha a császárnő meghal, mondta egy magyar testőrifjú, akivel egy közös drámát írtam az udvarban. Meglátod, minden császár szereti az ilyen szorgalmas fiúkat.
De József császár, aki a szerb középfokú oktatásért kifejtett buzgalmamért kitüntetést adott át, mégsem neveztetett ki igazgatónak a bánáti szerb gimnáziumban. Úgy hozta a sors, hogy császárunk Bahcsiszerájban találkozott a filozófus cárnővel, Katalinnal, aki elmondta, hogy az orosz népoktatás beindításához szüksége lenne egy fiatal, Bécsben képzett, görög-keleti vallású pedagógusra. Túl fiatal vagyok én ekkora megtiszteltetéshez, rebegtem tanáromnak, von Sonnenfelsnek, de közben az járt a fejemben, hogy a gazdag és hatalmas Oroszország igazi Amerikája lehet egy igazhitű szerbnek. Nagyon hideg lesz, mondta von Sonnenfels, de te mit is törődsz a hideggel, ha megtanulnak olvasni az orosz gyerekek, a cárnő a végén bojárt csinál belőled.
Én nem hittem a rám váró bojári címben, de ahogy átléptem a határt, megragadott az orosz élet lassú kedélyessége és az szinte vallásos tisztelet, amellyel az oroszok az uralkodóról beszélnek. Ám én sokáig közelébe se juthattam a szépséges cárnőnek, pedig Pétervárott Porcsirov cári titkár fogadott, aki rendelkezésemre bocsátott egy egész palotát − mégpedig akkorát, amelybe hét testvérem, egész Kamenica, sőt Popovics iskolája is belefért volna. Bútorokról vagy tüzelőről a nemes cári titkár nem gondoskodott, de volt a házban egy Mása nevű, hatalmas, hófehér leányzó, aki az üres termekben úgy járt a nyomomban, mintha ki akarna faggatni. Szédültem, ahogy fülemre húztam a takarót ebben a fura, hideg házban, és közben éreztem, leszakad a városra a hóesés, mint a bűnbánat.
Munkatársaim, az Orosz Iskolaügy al- és főbiztosai Rigogyin, Saljapszkij és von Birne, egy kopasz, balti bárócska voltak. Minden javaslatomat, akár a mértankönyvről (az első orosz népiskolai mértankönyvről!), akár az első cári tanítóképzőről volt szó, azonnal egyeztették Porcsirov cári titkárral és rajta keresztül Katalinnal. Én minél előbb szerettem volna látni ezt a csodálatos és művelt asszonyt, de Porcsirov úgy tájékoztatott, hogy majd csak jutalomképp léphetek a filozófusok, szelíd pintyek, aranyhalak közt reggeliző cárnő elé.
Nehéz beismerni, de annál jobban vágytam a társaságra, minél több időt töltöttem el a palotámban a szemrehányó tekintetű Másával. Saljapszkij főtanácsosnak gyönyörű lányai voltak: szőkék, habosak, hatalmasak, és szép, hosszú, dallamos neveket viseltek (Pelagija, Afanaszja), mint a kijevi fejedelmek feleségei. Olyan nyugalom áradt ezekből a lányokból, olyan jól éreztem magam velük, hogy a jelenlétükben elfejtettem nyugtalankodni.
De elkészült a mértankönyv, Silberhardt cári nyomdász megküldte a korrektúrát is, és egyszerre olyan híres lettem, hogy nem maradt időm a szép Saljapszkij-kisasszonyokról álmodozni. Szerettem volna az utolsó simításokat Silberhardt nyomdájában ellenőrizni, de aznap megérkezett cárnő „szemiramisz” aláírású (romokon triumfáló, megkoronázott hattyúval ékesített) meghívója, és én tudtam, hiába vár a nyomdász, az estét a palotában kell töltenem.
Mása délután eltűnt, nekem pedig nem maradt időm, hogy a cári szimpozion előtt még egyszer megborotválkozzam, így hát szégyenlősen, rossz érzéssel léptem be a palotába. Olyan nyugtalanságot éreztem, hogy nem is volt erőm a termek díszítését megfigyelni. Ragyiscsevről lesz szó, az Érzelmes utazás orosz változatáról, súgta az agg Saljapszkij, és a cím hallatán hirtelen olyan nosztalgia fogott el Bécs és egy kedélyesen unatkozó, valódi nyugati utazó után, hogy beleremegtem.
A Sterne-divat hatására néhány éve megtanultam angolul, de az olvasmány – csak most, a visszaemlékezés pillanatában lett teljes és boldogító, mikor is a hattyúhoz hasonlatos cárnő megvitatta a tanácsosaival, hogy Ragyiscsev miként értette félre Sterne téziseit, állásfoglalását, gondolatmenetét. Én semmilyen állásfoglalásra nem emlékeztem az Érzelmes utazásból, úgyhogy meghökkenve figyeltem.
Mi, pravoszlávok még nem vagyunk hozzászokva a félmeztelen keblű és vállú nők látványához. Hümmögünk, lehajtjuk a fejünket, bumfordinak, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat egy félmeztelen nő jelenlétében, és természetesen semmilyen írói tézissel nem merészelnénk vitatkozni. Így tett Saljapszkij, von Birne, Patyomkin, Rigogyin lehajtott fejjel hümmögtünk és szégyenkezünk.
És közben úgy éreztem magam, mintha egy ismeretlen regény szereplői között ülnék, ahol a jól ismert figurák egy váratlan intésre elkezdenek a természetük ellenében viselkedni: a hű Télemaque kereskedésbe fog, a szép Oriane a Szajna mellett bordélyházat nyit. Négy hónap alatt mit láttam én vajon ebből az országból, töprengtem a cárnő előadása közben. Másám két napja azt mesélte, hogy őt Rigogyin tanácsos egy újsághirdetés alapján vásárolta meg − így hát meg voltam arról győződve, hogy a cselédem börtönviselt fegyenc. De vajon igaz-e ez, kérdeztem, és közben a nagy filozófus képmására függesztettem a tekintetemet.
A szépséges aranykeretből Voltaire jóindulatúan mosolygott. Hallgattam a cárnőt, aki társasági hangon, csintalankodó tekintettel felnégyelésre ítélte ezt a Ragyiscsevet. Oroszországban még senki sem hallott ilyen büntetésről, kapta fel a fejét von Birne. Nem vártam meg, hogy mindenki csodálkozzon vagy hümmögjön, az agg Saljapszkij háta mögött kiosontam a teremből.
Hajlongva hátráltam, de éreztem, hogy szégyenemben majd kiégetik az arcomat a borostáim. Csak nyugalom, mondtam magamnak, és megparancsoltam a kocsisomnak, hogy hajtson Silberstadt nyomdájába. Nem láttam még ilyen izgatott tanácsost, fogadott Silbertadt, mikor közöltem vele, hogy szeretnék a címlapra egy utolsó pillantást vetni. Jóvátehetetlen lenne, magyaráztam, ha a gyerekek egy csúnya tankönyvet vennének a kezükbe.
Elsieti a tanácsos úr, mondta Silbertadt fejcsóválva. A cári udvar csak ötven példányt rendelt, mondta; nem is kell több, hiszen tudjuk, a kegyelmes cárnő a tankönyvet mindenkinek saját kezűleg dedikálja. Mikor végre megértettem, hogy Silberstadt nem részeg, ideges hányinger fogott el. Ötven példány, motyogtam, és otthagytam a mosolygós tekintetű Silberstadtot, és azonnal elhajtattam Rigozsin palotájába. A személyzet úgy tájékoztatott, hogy az úr még nem tért haza az udvarból.
Órákig várakoztam a kocsisom mellett a jéghideg kocsiban, Vologya a körmeit fújogatta, de én nem éreztem a hideget, felforrósodott a tarkóm az izgalomtól. Egy cseppet sem féltem, különös módon azt a tehetetlen dühöt éreztem, amikor a vesztegzárat őrző katonákat bámultam a gimnázium ablakából. Hajnal felé végre felbukkant Rigozsin hintója, én kiugrottam, hogy a kollégámat felelősségre vonjam. Rigozsin részeg párát lehelve az arcomba, elújságolta, hogy a „mi cárnőnk” holnap, nagykövetek jelenlétében akarja a tankönyv születését megünnepelni.
Szívesen megráztam volna, hiszen tudtam, Rigozsin csak színleli a részegséget, de a kocsisa közel lépett hozzám, és én szégyenszemre megijedtem. Meglátod, Milan, hatalmas sikerünk lesz, rebegte Rigozsin, és megpróbált a kocsis háta mögött maradni. Ordítottam, de csak most vettem észre, a jéghideg teret, mint a hallgatózó óriások, körbeveszik a ködben úszó paloták.
Másnap Saljapszkij is letagadtatta magát az otthonában. A tanítóképzőben délelőtt szóba hoztam a falusi iskolákat, de a tanítványaim úgy meredtek rám, mintha azt kérdeztem volna, vannak-e billiárdtermek a falvakban. A paraszt csak elszórná a könyvet, bevinné a kocsmába, hogy vodkára cserélje, magyarázták. Én meghökkentem, és alig vártam, hogy az esti könyvbemutatón személyesen beszéljek a cárnővel.
Ám olyan izgatott voltam, hogy most sem volt erőm újra megborotválni az arcomat. A vastag kabátomban érkeztem, mert nem tudtam, hogy a cárnő ma este pálmafák között a híres „üvegteremben”, fogadja majd a külföldieket. Lomposnak, ügyetlennek éreztem magam a mindig udvarias von Rippenburg osztrák követ mellett, aki természetesen parókát és könnyű selyemöltönyt viselt.
Zavaromban a leghátsó sorban ültem le, és unatkozva figyeltem a színielőadást. Az ilyen élőképek, amivel a cárnő szórakoztatta a vendégeket, Bécsben sem voltak ismeretlenek. A selyemdrapériával bevont színpadon a Haladás és a Megszokás vitatkozott, vajon lehetséges-e Oroszországban elterjeszteni a műveltséget. A szópárbajból a Haladás került ki győztesen, aki egy pálmaágat nyújtott át az első sorban ülő cárnőnek, aki ezt kegyesen átvenni szíveskedett. Ekkor a Nyugat küldöttje, egy feketére mázolt képű, csenevész fickó lépett a színre, akinek a szívébe a Haladás ellenállhatatlan vágyat csöpögtetett, hogy a Század küldöttjeként az oroszok közé érkezzen.
Szomorúan láttam, hogy a színészek milyen nevetséges figuraként ábrázolnak engem, de nem szégyenkezhettem sokáig, az engem alakító színész most a mértankönyv egy példányát tette le a cárnő kezébe. Nem maradt időm csodálkozni, a közönség derültségére váratlanul apró, parasztruhás gyerekek árasztották el a színpadot, hogy izgatott csivitelésük mosolyra fakassza a nézőket. A kisfiúk patyolat ingecskéjükben boldogan ugrándoztak a Haladás mellett, mígnem az egyik kis apróság, a Haladás uszályában orra esve, franciául kezdte hívogatni a mamáját.
Az ijedtség ragadós dolog. A kisfiú hangjára a többi gyerek is megijedt, a teremben felfordulás támadt, a francia követ rákacsintott a titkárára. De hamarosan azt kellett látnom, hogy a Haladás babérkoszorút tesz a homlokomra, és felemelkedik Katalin cárnő, hogy Milan Radulicsnak, vagyis az engem játszó színésznek jóságosan köszönetet mondjon.
Van-e valami kívánsága, kérdezte a cárnő franciául. Úgy látszik, az engem alakító színésznek kevés módja volt a helyes francia kiejtést elsajátítani. De hátralépett, kieresztette a hangját, hogy a másik szobában az inasok is jól hallják: a cárnőnek meg kell védelmeznie a katolikus elnyomás alatt sínylődő szerb gyerekeket, szavalta szemben a közönséggel. A cárnő elsápadt, miközben én, vagyis az engem játszó színész azt fejtegette, hogy egy igazhitű cár oltalma alatt a tanulás jobban menne a pravoszláv gyerekeknek.
Elsötétült velem a világ, a tekintetem találkozott von Rippenburg nagykövet megrökönyödött tekintetével. A cárnő az engem játszó színészt félretolva, dallamos franciasággal kifejtette, hogy neki József császár igazi barátja, Ausztria az egyik legtekintélyesebb szövetségese. Belémhasított a rossz érzés, ami a kihalt paloták között elfogott tegnap: akármit tehetek, nem mehetek haza, nem szabadulok innen, örökre itt maradok Oroszországban.
Ezután már csak arra emlékszem, hogy gondos kezek plédekbe bugyolálva a kocsimhoz kísértek. Három napig lebegtem lázasan, míg szolgálóm, a kelletlen Mása háromóránként gyógyteát csöpögtetett a számba. Ám egyszer csak, talán a negyedik nap hajnalán, nyílt az ajtó, és három púderozott arcú dámával belépett Saljapszkij főtanácsos.
Hogy vagy, barátom, kérdezte aggodalmasan. Gyűrött hálóruhámban azt szerettem volna, ha a dámák azonnal kimennek, és Saljapszkijjal négyszemközt beszélhetek. De a tanügyi főtanácsos kitalálta a gondolatomat, és rögtön fejtegetni kezdte, hogy a Felvilágosodásnak ellenségei vagy barátai vannak. Mivel Oroszország felvilágosult, mivel a cárnő felvilágosult, ezért mindenki, aki azt hiszi, a cárnő nem akar jót, az nemcsak Oroszország, hanem a Haladás ellensége is, magyarázta. Ha ezt megérted, Milan, akkor a cárnő is kegyes lesz hozzád, nem ad ki az osztrák követnek, aki azt követeli, felelj meg a szavaidért Bécsben.
Fülemre húztam a takarót, miközben Saljapszkij a cárnő életre szóló védelméről biztosított engem. És ahogy felépültem, átvehettem a Vlagyimir érdemrendet, aztán a Fehér Hattyú érdemrendet, miközben Saljapszkij főtanácsos - a cárnő tanácsára - úgy döntött, hogy egyik lányával összeházasít engem.
Fájdalom: kiderült, hogy a szőke, nyugodt tekintetű Saljapszkij kisasszonyok már eljegyzett menyasszonyok. Az én Dásám, a harmadik Saljapszkij lány inas, fekete teremtés, akinek a zsörtölődése harmadik éve mérgezi az életemet.
A Hang elhallgatott hirtelen. Filostrato, míg a hölgyek kis üvegtálcákról konyakkal töltött édességet kínáltak körbe, maga elé meredve megkérdezte: ezek után, kedves barátaim, mit higgyünk a fogalmakról.